Trónok Harca Kibeszélő 8. évad 3. epizód

Köszöntünk mindenkit a 3. epizód kibeszélő/kritika posztjának olvasói között! Szokás szerint izmos méretű, jó minőségű képgalériával adjuk közre gondolatainkat a mostani résszel kapcsolatban is. Előre jelezzük, hogy NAGYON MÁS a véleményünk, mint a legtöbb eddigi netes kritikusnak, szóval vitaindítónak is szánjuk a posztot. SPOILER lesz benne halálig, aki nem látta még (MIÉRT NEM?) az epizódot, az ne nézze meg a képeket! Mindenki más véleményét, kommentjét várjuk a képek mellett.

Számunkra érzelmi hullámvasút volt ez az epizód, voltak benne döbbenetes marhaságok és hihetetlenül jól megkomponált jelenetek is, szóval három percenként felváltva anyáztunk és álmélkodtunk a megtekintése közben. Összességében egyszerűen nem értettük ezt a részt, és képtelenek voltunk feldolgozni a látottakat. A csata szinte minden mozzanata BORZASZTÓAN ROSSZ volt, minden eddigi Trónok Harca forgatókönyvnél silányabbra sikerült, alulmúlta a Fattyak Csatáját és a jeges tavon menősködő zombigyűjtő expedíció hihetetlen megmenekülését is. Sírni tudtunk volna azon, hogy mennyire nem éltek a készítők azzal a rengeteg eszközzel, ami a kezükben volt. PONTOSAN ettől féltünk az előző rész után, hogy ismét stratégiai analfabéták rendezik a mészárlást. Mindennek ellenére KIEMELKEDŐEN JÓ jelenetek is akadtak szép számmal, néhány karakter tényleg több vagy jobb lett, és sok szép operatőri megoldás, vágás tette emlékezetessé az epizódot. Na, meg a zene. A zene annyira ott volt, hogy jobban nem is lehetett volna ott. Szóval VEGYES érzéseink vannak, ezért felváltva írunk a rossz és a jó dolgokról.

Kezdjük ott, hogy az egész deresi kompániában mindössze KÉT tapasztalt katonai vezető van, aki az egész életét parancsnokként élte le. Kizárólag ők lehettek volna hadvezérek, a többiek vagy beosztott katonáknak (Szürke Féreg) vagy magányos hősöknek (Arya), esetleg egyénileg küzdő bajnokoknak(Beric, Sandor, Ser Jorah, Tormund, Ser Brienne, stb) számítanak. Jon és az Éjjeli Őrség tagjai csak kis létszámú egységekhez vannak szokva, a dothrakiak meg... Rájuk még visszatérünk. Kitaláljátok, kik azok, akiknek itt döntést kellett volna hozniuk? Az egyikük Ser Jaime Lannister (aki végigharcolta a Trónok Harcát, többször vezetett seregeket, ő képviselte a Lannister Házat a harcmezőkön), a másikuk Lord Yohn Royce, a Völgy lovagjainak parancsnoka (tapasztalt lovag, százak kiképzését irányította minden évben, a korábbi csatákban is jeleskedett a Trónok Harca háborúi előtt). Nekik – különböző okokból – a haditanácson nem osztottak lapot. Nem tudjuk, hogy ezért-e vagy másért, de a forgatókönyvben összetákolt csatarend, haditerv vagy hívhatjuk bárminek, annyira rossz, amennyire csak lehet. Erről még írunk a további képeknél, most legyen elég annyi, hogy ez volt a 3. rész leggyengébb pontja.

A későbbiekben ekézzük még az egész emberi stratégiát, amit egy öt éves amerikai kisgyerek is silánynak találna, ennek ellenére nem mehetünk el szó nélkül a csata operatőri és vágói erényei mellett, a rendezésről nem is szólva. Az alábbiakra büszkék lehetnek az alkotók: A hangulat, az elkeseredett kézitusa nagyon átjött, Végig követhető volt a nézők számára, hogy éppen mi történik (magyarul hogyan rontanak el mindent a védők lépésről-lépésre), A sötétet leszámítva tisztán látható volt a csata pillanatnyi állása a nagytotálos képeken, Igencsak ütősre sikerültek a kontrasztos képsorok (árok begyújtása, sárkányok támadásai, egyes szereplők szorult helyzete és halála vagy menekülése), Voltak hosszabb, vágás nélküli jelenetek, amik elég izgalmasak lettek.

Kis híján leállítottuk az epizódot, amikor ezt a hatalmas ostobaságot végig kellett néznünk! Gondoljuk csak végig, mit is láttunk: Egy könnyű fegyverzetű lovassági rohamot, amit éjszaka (nem látnak semmit), zárt rendben álló gyalogság ellen SZEMBŐL (még élők ellen is biztos kudarc) vezetnek, méghozzá HOLTAK ellen (akik nem hatódnak meg attól, ha eltapossák őket a lovak, nem éreznek fájdalmat, nem futnak meg akkor, ha veszteségeket szenvednek, mert nem tudnak félni)! Mindezt megkoronázzák azzal, hogy a roham alatt lőnek néhányat a hajítógépekkel a bizonytalan pozíciójú ellenségre a vaksötétben. Nem megyünk bele abba, hogy mire való a könnyűlovasság, sem abba, hogy miért is jó a holtakat feltámasztani képes ellenségnek egy komplett osztagot ingyen átengedni, de legalább annyi átjött a hülyeségből a készítőknek is, hogy a támadó élőholtak között már sok dothraki is volt. A pengéken lévő tűz édeskevés volt, ráadásul nem is nagyon hadonásztak velük, az összes láng nagyjából statikusan állva aludt ki, ami szintén értelmetlen.

Nekünk nagyon-nagyon bejött az, ahogyan a készítők felhasználták a három sárkányt a történetben. A holtak elleni tűzcsóvák, a felhők felett viaskodó szárnyas szörnyetegek, Jon berepülése a Mások által keltett hóviharba, Drogon zombilerázós jelenete, Viseryon küzdelme Jon távoltartásáért: mind-mind ötletes, kreatív, látványos elemek voltak. Az Éjkirály és Daenerys közös jelenete pedig igazi csúcspont volt, különösen az a rész, amikor az Éjkirály felvette a dárdát, Drogon pedig a nyúlcipőt... Azt ugyan most sem értjük, hogy a hegyomlás méretű szörnyek miért nem zúztak közelharcban is néha, hiszen egyetlen farokcsapással letisztíthattak volna egy komplett falszakaszt a felfelé mászó zombiktól, de így is lenyűgöző volt nézni őket. Akár élő volt az adott sárkány, akár holt, jól mutatott a vásznon, és mindenképpen sokat adott a történethez, az izgalmakhoz és a hangulathoz.

Valljuk be, hogy a dothrakiak jártak jobban: sokkal kevesebb ideig kellett szenvedniük, félniük és harcolniuk teljesen esélytelenül, mint a Makulátlanoknak. A történelemben volt pár versenyképesen gyökér hadvezér, de itt az emberek annyi hibát követtek el, hogy a dobogó mindhárom fokára csak a deresi védők férnének fel ilyen versengés esetén. Mit is láttunk: A legnagyobb harcértékű, zárt alakzatot tartani képes, szálfegyverekkel felszerelt gyalogság MÖGÉ tettek egy árkot, ami miatt nem tudtak hátrálni. Ezzel a nagy értékű, fegyelmezett gyalogsággal fedezték a sokkal gyengébb egységek visszavonulását ahelyett, hogy velük védték volna a szűk átjárókat és a gyilokjárókat a váron belül. Nem kell sok ész ahhoz, hogy átlássuk, mennyivel könnyebben tarthatták volna fel az ellenséget egy kettős, égő árokrendszerrel, ami a Makulátlanok ELŐTT helyezkedik el, és eleve megtöri az ellenség rohamát. A lándzsákkal könnyen fölénybe kerülhettek volna a tüskés vackok között átmászó, égő ellenséggel szemben, és a pajzsfal biztonságából bármikor újból tüzet lehetett volna gyújtani az árkokban, felgyújtva a hullákat. Mindeközben a Makulátlanok MÖGÜL gond nélkül lőhettek volna a hadigépek és az íjászok, ezek egyébként is ÍVBEN ellőnek a saját egységeik felett. Így minden hulla hulla is maradt volna, mert felemészti a tűz (vagy az árokban égnek el vagy a lövedékek gyújtják meg őket).

Bár korábban is vett részt csatákban, ebben a részben félelmetesen jó királynőként szerepelt a Soknevű Nőszemély. Becsülettel, a saját életét egyetlen pillanatig sem féltve végigharcolta az egész csatát, segített mindenkinek, akinek tudott. Igazi Targaryen volt most, és kivételesen a szó jobbik értelmében mondjuk ezt. Különösen tetszett az, ahogy kardot fogott és – kissé ügyetlenül harcolva ugyan, de – nem adta fel akkor sem, amikor épp nem maradt alatta sárkány. Nem lennénk meglepődve, ha a következő részben simán kivégeztetné Lord Glovert, aki nem jött el segíteni, csak gondolataival, imáival, egy olcsó levéllel és a Facebook-profilképe Starkosra állításával támogatta Deres védelmét, mindezt Sansa és Daenerys határozott parancsa ellenére. Egy ilyen csata után jogos is lenne a kivégzése! Randyll Tarlynál fanyalogtunk, mert az a csata erősen indokolatlan mészárlás volt amúgy is, de egy ilyen után igenis hamvassza el Drogon azokat, akik otthon kötögettek, amikor Deresben meg gyereklányok küzdöttek halottakkal.

Nem írunk sokat, mert nincs miről. Bran volt a legpasszívabb emberi céltábla a ZS kategóriás akciófilmekben feltűnő, mozdonyok első ütközőire felkötözött, félmeztelen tinilányok feltalálása óta! NEM CSINÁLT SEMMIT! Nem voltak nagy elvárásaink egy tolószékes, koravén, hasadt tudatállapotú főhőssel szemben, de csak kinyöghette volna, hogy: Miért is van ez az egész, Mit kéne tenni az ellenséggel, akit csak ő ismer, Ha végig az volt a terve, hogy Arya majd leböki az Éjkirályt, azt talán közölhette volna pár érintett személlyel...

Jon tökéletesen hozta a saját karakterét, küzdött foggal-körömmel, tűzzel-vassal, sárkánnyal-csákánnyal, ami csak a keze ügyébe került. Na jó, csákánnyal nem. Folyton próbálkozott valamivel, hősiesen ment szembe bárkivel és bármivel, ráadásul mindezt úgy tette, hogy LÁTSZOTT rajta, hogy nem nagyon bízik a győzelemben. Szerintünk kitűnő folytatása volt ez annak a résznek, amikor a Falat védték Mance seregeivel szemben, és Kit Harington alakítása kifejezetten sokat adott hozzá az egész reménytelen, sötét hangulathoz, ami uralta ezt az epizódot. Nekünk két jelenete különösen tetszett: az, amikor az Éjkirály felkelti a holtakat, Jon pedig látja, hogy „innentől gatya” és az, amikor a bújócskázást megunva előugrik, és rákiált Viseryonra. Ezeket NAGYON jól megcsinálták.

Kisujj 5000 nehézlovassal jött a Völgyből Jon segítségére, akiket Lord Yohn Royce vezetett. Gyakorlatilag veszteség nélkül tolták le Ramsay gyalogságát, most mégis csak kevesen, lovak nélkül, gyalogosan vettek részt a csatában, pedig ez minden szempontból rettenetesen értelmetlen. Egy sárkányüveg heggyel megerősített kopjasor, amit lovastól 7-800 kilós, páncélozott lovagok tolnak rohamból a zombikba OLDALRÓL VAGY HÁTULRÓL, amíg azokat az árkok és a Makulátlanok tartják fel, eldönthette volna a csatát a Deres előtti síkon. Ehhez csak annyi kellett volna, hogy sem a Völgy lovagjait, sem a dothrakiakat nem állítják ki a síkra, hanem a vár mögé-mellé húzódva várják ki, amíg az ellenség nagyja már közelharcba kerül a védőkkel, aztán megkerülik a hatalmas tömeget és a megfelelő irányból támadnak. Ráadásul így az égő árok miatt LÁTTÁK is volna, hogy minek mennek neki, és ŐK JÖTTEK VOLNA A SÖTÉTBŐL a fény felé, nem az ellenség. Lovagok lovak nélkül... MIÉRT?

Korábban kissé bíráltuk Lyannát, mert szerintünk nem volt túl megértő Jorah Mormonttal szemben, illetve szerintünk nagy volt a szája a 62 emberéhez, meg a 11 éves korához képest. Nem jött be az sem, hogy pont akkor kezdett uszítani Jon ellen, amikor nagyon kellett volna az összefogás (a „ki is vagy most tulajdonképpen?” kérdésre gondolunk). Most vissza kell vonnunk mindent: Lyanna nem volt hangember, pont olyan kemény volt, mint amilyennek mondta magát. Amolyan fantasy Dávid és Góliát műsor ez, de kellően komorra, sötétre lett hangolva, és ez a jelenet éppen ezért megállta a helyét. Ugyan medve-szigeteki Mormont Háznak vége, de az biztos, hogy szégyenkeznie egyik Mormontnak sem kell ezek után. Lyanna, bocs.

HOGYMIVAN? Jön a főellenség, aki felkelti a halottakat, az Éjjeli őrségnél a tapasztalatokból okulva már az elpusztult kanárikat is hamvasztják, itt meg leküldik a védteleneket a KRIPTÁBA? Miért? Egy zombit mérföldek százain át hurcolnak egy FALÁDÁBAN, és meg sem karcolja a deszkákat, itt viszont a sokkal kevésbé fitt, évszázados hullák ÁTJÖNNEK A KŐFALON? Miért? Elszabadulnak a hullák, ölnek mindenkit megfele, aztán egy csapat kriptában lapuló huligán békésen, harc nélkül túléli az egészet, pedig az Éjkirály legyőzéséig nem egyszer megy át az egyesített zombicsorda egész Deresen (lásd még a könyvtári jelenetet)... Olcsó forgatókönyvírói húzás, hogy ahol Tyrion és Sansa van, oda nem talál be a halál... Mondjuk úgy, hogy aki mellettük ült a buszon, az megúszta? Szégyen volt az egész.

Remek karakter, remek színész, remek halál. Külön jó volt, hogy tényleg Daenerys mellett érte a vég, ráadásul nem olyan értelmetlenül, mint Eddet vagy az Éjkirályt. Jorah halála hihető és hősies volt, ha valaki eddig kételkedett volna abban, hogy az „áruló, kém, stb.” férfi visszatért a lovagok útjára, akkor most csattanós, végső választ kapott. Megérdemelte mind Sam – Jeor Mormont nevében történő – megbocsátását, mind a kardot, amit valóban az „élő emberek birodalmának védelmében” forgatott – és nem is akárhogyan.

Vállalhatatlan forgatókönyvírói és rendezői koncepciónak tartjuk, hogy miután az előző részekben gyakorlatilag minden fontos karaktert „eltemettek előre”, most a veszély nagyságát azzal érzékeltetik, hogy legyilkolják az egész sereget (többségüket KÉTSZER IS egy órán belül), valamint azokat a szereplőket, akik igazából senkinek sem hiányoznak. Jorah kivételével senki olyan nem hal meg, aki igazán fontos lenne, pedig ÁLLÍTÓLAG ez az egész sorozat legnagyobb mortalitású konfliktusa. A Vörös Nász, Eddard Stark kivégzése vagy Stannis teljes történetszála sokkal megrázóbb volt, mint ez a műsor. ITT többségében AZOKNAK KELLETT VOLNA MEGHALNIA, akik nem voltak csúcsmenő harcosok, például Sam, Gendry, Podrick, Ser Jaime Lannister, ezzel együtt pedig nagyon rossz volt olyan vágóképeket nézni tucatszámra, ahol CSAK a nevesített karakterek maradtak állva a harcban. Ha rajtunk múlott volna, akkor jó néhány veterán lovag, Makulátlan, északi kardforgató nemcsak túlélte volna a várudvaron kardozást, hanem éppen ők mentettek volna meg néhány fontos szereplőt, viszont egyes nevesített arcok meg elhullottak volna.

Az epizódban a legjobb jelenetek Melisandre és Arya történetszála köré épültek fel, és ezek egytől-egyig zseniálisan voltak felépítve. Arya küzdelme a holtakkal, a könyvtáras bújócska, Beric és Sandor megmozdulásai, illetve Arya és a Vörös Asszony párbeszéde nagyon ütősek voltak. Hasonlóan jónak tartjuk Melisandre utolsó szolgálatát, bár kifejthették volna kicsit, hogy pontosan mit és hogyan tevékenykedett az egész történetben a Fény Ura (erről bővebben az Éjkirálynál írunk). Mindkét színésznő nagyon jól alakította a szerepét, és ezzel még árnyaltabbá, izgalmasabbá tették a karaktereiket. Arya ugrálós mutatványa az Éjkirállyal... annak szánunk majd holnap egy külön posztot.

Amennyiben nem szánnak egy tisztességes fél órát arra, hogy valaki a sztorin belül előadja (mondjuk Bran), hogy mi is volt ez az egész Jég vs. Tűz legenda, akkor az Éjkirály volt a filmtörténet legnagyobb kihagyott lehetősége. Hogyan keletkeznek a gyerekekből a Mások? Meg minek? Mi a rákot rajzolgatnak ezer évek óta a hóra-falra? Mi köze az egészhez a Fal mágiájának? A sárkányoknak? A Fény Urának, akiről SOKKAL TÖBBET hallunk, mint bármilyen természetfeletti erőről? Mitől ez a Jég és a Tűz dala? Hogy a fenébe lehet lezárni egy ezredéves legendát egy semmiből előkerülő bérgyilkos-tanonc logikátlan és teljesen irreális tőrdöfésével? Mit csinált ott az összes többi Más? Hogyan volt lehetséges ez az egész? Ezzel agyonütötték – vagy stílusosabban monda szíven szúrták – az egész eddigi Trónok Harca világot, ahol pont az volt a lényeg, hogy volt logika, misztikum ÉS sorsszerűség az egész sztoriban. Ebből sokkal-sokkal többet ki lehetett volna hozni, és szerintünk Martin ezt meg is tette volna. Ez így gagyi volt, és értelmetlen, kivéve, ha kapunk rá magyarázatot később.

Alfie Allan zseniális színész, és Theon karaktere – az agyhalott rohamot leszámítva – igazán szép lezárást kapott. Az ő életútja egészen zseniálisan ki volt bontva, nekünk ő az egyik személyes kedvencünk a sorozatban. Jó volt így, hogy ott halt meg, ahová valójában tartozott. Ned és Robb is büszkék lettek volna rá. Theon egy olyan Greyjoy, aki legalább felerészben Starkká vált, és ez nagyon-nagyon szép utazás volt. Köszönjük.