Ez a blogbejegyzés egy hosszú sorozat része, amelyben összehasonlítjuk az HBO filmadaptációjának hőseit a regények karaktereinek ábrázolásával. Írunk a szereplők erősségeiről és gyengéiről, a velük kapcsolatos forgatókönyvi és rendezői lépésekről, a színészek munkájáról.

Melisandre a regények lapjain sokkal kevésbé volt hangsúlyos szereplő, mint a sorozatban. George R. R, Martin eredeti történetében egy veszélyes, sok esetben a cselekményt döntően befolyásoló nőt ismerünk meg, de nem látjuk benne azt a nagyon sok apró rezdülésből álló változást és fejlődést, amit az HBO átdolgozása (és a lenyűgöző Carice van Houten) mutat meg nekünk.

FORGATÓKÖNYV ÉS RENDEZÉS

Melisandre a Trónok Harca forgatókönyveinek nagy nyertese, sok és tartalmas játékidőt kapott a karakter, a szövegei egyszerűek és hatásosak. A Vörös Asszonyt a sorozat nézői gyorsan azonosítják a kegyetlen kultusszal, amit képvisel, így szinte mindenkinek ellenszenves, éppen ezért meglepőek azok a fordulatok, amik később történnek a karakterrel. A 7. évad végére már nem nagyon tudjuk, hányadán állunk vele, és inkább sajnáljuk, mint gyűlöljük.

A forgatókönyvekből egyetlen dolgot hiányoltunk: a kultusz bemutatását (miben/kiben hisznek, mik a céljaik, miért a lángokból jósolnak, mi ez a prófécia, miért tudják feltámasztani a holtakat, stb.), amit párbeszédben vagy Sam könyveivel is érzékeltethettek volna.

A rendezők munkája Melisandre esetében precíznek mondható, a jeleneteiben nincsenek nagy hibák, de nem a Vörös Asszony volt a kedvencük.

A REGÉNY ÉS A FILM

Melisandre esetében – meghatározhatatlan életkora miatt – nem áll fenn a Trónok Harca általános jelensége (mely szerint a legtöbb karakter sokkal idősebb a filmben, mint a könyvekben), a külseje viszont nem felel meg igazán a leírásoknak. A regényekben Melisandre szív alakú arccal, vörös hajkoronával jelenik meg, eleven, gyors mozgású és karcsú, mint a lángnyelvek. Állandóan vibrál körülötte a levegő, nem nyugszik meg egy pillanatra sem. Ezzel szemben a filmekben halkan és visszafogottan beszél, inkább színpadias, mint látványosan energikus.

Ez nagyon jól is áll egyébként Carice van Houten alkatával és méltóságteljes mozdulataival előadva ennek a szereplőnek, elhisszük róla, hogy papnő, aki egy ősi vallást képvisel. A mi véleményünk szerint nem vált a történet kárára, hogy a sorozatban kicsit „átrajzolták” a Vörös Asszonyt.

KAPCSOLAT A TÖBBI SZEREPLŐVEL

Melisandre karakterét szinte mindenki féli és gyűlöli, egyetlen barátja sincs, még azok is megvetik a gondolkodásmódját és a módszereit, akik a segítségére szorulnak. A más vallásúak ellenségnek, a katonák boszorkánynak, a hadvezérek kéretlen tanácsadónak tartják, nem véletlen, hogy a mi véleményünk szerint ő a legmagányosabb szereplő az egész történetben. Ez a regényekben is ehhez hasonlóan alakul, így a sorozat elsőrangú munkát végez, amikor ezt a rideg egyedüllétet mutatja be. Az emlékezetes nyaklánc-levétel, a dél felé lovagló asszony a hóesésben és néhány párbeszéd annyira megalapozza a „nem kérünk belőled” érzését, hogy önkéntelenül is sajnáljuk a szerencsétlent, még azt is elhisszük, hogy a saját istene sem szereti.

Mindezt jól érzékelteti a párbeszéd, amikor Jon megkérdezi, hogy milyen isten olyan kegyetlen, hogy feltámasztja őt azért, hogy újra szenvedjen és meghaljon, Melisandre pedig ennyit mond: „a miénk”.

A SZÍNÉSZNŐ

Kevesen tudják, hogy Carice van Houten eredetileg nem Melisandre, hanem Cersei Lannister szerepét kapta volna a sorozatban, de egy másik forgatás miatt az első évad munkálatainál nem ért rá, így ezt Lena Headey játszotta el – mindenki nagy örömére, mert zseniálisan csinálta végig az összes eddigi epizódban. Carice azért kapta később a Vörös Asszony karakterét, mert a készítők szerettek volna egy nagyobb szerepet adni neki… Nem véletlenül, Carice ugyanis hihetetlenül sokoldalú, gyönyörű színésznő, aki minden egyes filmjében óriási átváltozásokra képes, a forgatásokon pedig vicces, szórakoztató és segítőkészen viselkedik a stáb tagjaival.

Az ő Melisandre-alakítása a filmsorozat egyik legnagyobb értéke: az első évadokban az ő próféciái, mágikus tudása hozzák el a fantasy hangulatot az alapvetően középkori világba, mindezt ráadásul olyan méltóságteljesen és határozottan teszi, hogy MINDENT elhiszünk neki. Kevés nála félelmetesebb nőalakot láttunk ebben a műfajban, Carice hiteles és érzékeny alakítása a legjobbat hozta ki a – kicsit továbbgondolt – Vörös Asszonyból.

Facebook