Röviden összefoglalva: mindenkinek, aki szereti az embereket és a társasjátékokat. Ebben a sorrendben.

A Monopoly alapszabályai minden kiadásban egyformák, függetlenül attól, hogy melyik világba helyezték el a játékot.

A Trónok Harca Monopoly más hangulatú, mint mondjuk a Beatles Monopoly, más eseménykártyák és szövegmezők teszik egyedivé őket. Más érdeklődésű emberek játszanak velük, más poénok jönnek elő egy-egy alkudozás közben, ennek ellenére a lényeges játékelemek között nincs különbség. Aki ismeri bármelyik Monopoly kiadást, könnyen megbirkózik egy újabb verzióval is.

Ezek a szabályok ráadásul roppant egyszerűnek tűnnek, sokan azt mondják, hogy ez a játék könnyű, jórészt a szerencsén múlik, ki szerzi meg a győzelmet. A komoly stratégiát kedvelő emberek talán még le is nézik a társast, mert egyfajta „Ki nevet a végén?” klónnak tartják, amit ez a „nyamvadt pénzezés” csak megbonyolít. Azt is mondják, hogy destruktív (a Patás Ördögtől való, nagyon gonosz, sőt, hitvány) dolog a Monopoly, mert a többiek csődbe kergetése, a játékból való kiejtése benne a cél. Ez meg ugye nem túl kedves tevékenység, főleg családtagok, barátok között.

Igazuk lehet?

Szerintünk nem. Ezen az alapon a sakk is rossz játék: a másik játékos egyértelmű legyőzése benne a cél, nagyon egyszerűek az alapszabályok és a világos játékos előnyben van, mert ő kezd. Kicsit továbbgondolva, a sakk még rosszabb is a Monopolynál, mert csak ketten lehet játszani. Ennek ellenére milliók szeretnek sakkozni mind az öt kontinensen, ráadásul a karibi óceánjárókon, az antarktiszi kutatóbázisokon és a Nemzetközi Űrállomáson is játszanak pár partit…

A valóság az, hogy a sakk a világ egyik legjobb társasjátéka – és csak abban az esetben nem élvezetes, ha a két játékos nagyon különböző tudással bír. Egy sakkolimpikonnak nem kihívás átlagos kisiskolásokkal játszani, és a gyerekek sem szeretnek állandóan kikapni valakitől, aki a táblának háttal ülve is mattot ad nekik.

A Monopoly esetében nem a játéktudás határozza meg, hogy mennyire élvezetes egy-egy délutáni „ingatlanosdi”, hanem a résztvevők hozzáállása. Ebben a játékban alapszabály, hogy bármiben meg lehet egyezni, ami nincs megtiltva. Az érdemi küzdelem a táblán (és a szabályokon) kívül, a játékosok között zajlik. Ha csak dobálunk, lépegetünk, kártyákat húzunk, rakosgatjuk a pénzeket, akkor tényleg a szerencsére bízzuk, ki fog nyerni. Ha alkudozunk, titkos egyezségeket kötünk, adjuk-vesszük a területeket, hosszabb távú terveinket is hajlandóak vagyunk feláldozni egy-egy új gondolat, vagy alkalmi szövetség kedvéért, akkor viszont valóban Monopolyt játszunk, és biztosak lehetünk abban, hogy mindenki jól fog szórakozni. A játéktábla, az eseménykártyák és a kockák csak segítenek elképzelni egy olyan világot, ahol minden az üzleti érzéken, a ravaszságon – vagy éppen a gondos tervezésen múlik.

A Monopoly megunhatatlan, ha jó társaságban, kellő humorral és találékonysággal játsszuk. Nincs két egyforma parti, a kártyák, kockák mindig új helyzeteket teremtenek. Egy komolyabb alkudozásban nem csak két játékos vesz részt, mindenki igyekszik a maga érdekeinek megfelelően belekontárkodni a többiek terveibe. Kellő odafigyeléssel, tisztelettel kezelve a többieket, nagyon emlékezetes pillanatokat szerezhetünk mindannyian.

Ha valaki erőszakosan, másokat meg sem hallgatva játszik, szidja, sürgeti vagy zsarolni próbálja a többieket, akkor a Monopoly destruktív, barátságokat szétzúzó játék lesz, de erről nem a szabályok, hanem a kulturálatlan, agresszív játékosok tehetnek.

Ha valaki mindenképpen alázni akarja a többieket, teljesen mindegy, milyen tevékenység közben teszi ezt. A sportpályán szitkozódó, vagy a családi konyhában ordítozó emberek Monopoly-játékosnak sem alkalmasak. Nem helyes a kettős mérce: ha a foci és a hétvégi levesfőzés nem destruktív, akkor a Monopoly sem az. Ha valaki kiesik a játékból, akkor több ideje van új stratégiát kieszelni a visszavágóra, amíg beviszi a szendvicseket (vagy még inkább, sőt, sokkal inkább a sütit) a többieknek. Persze megteheti azt is, hogy nem viszi be… Csak azért se…